Zavarban van Európa politikai elitje, mit kezdjen velünk. Gondoljuk végig, foglaljuk össze, mi ennek az oka.

A feladat egyszerű is, meg nem is. Elvileg minden mozaikkocka előttünk van, csak össze kell rakni őket, megfelelő sorrendben, s kialakul a (szörnyű) kép.

Magyarországon az uralkodó politikai erő deklarált értékelése szerint forradalom zajlott le a legutóbbi parlamenti választásokon. Az emberek kétharmados parlamenti felhatalmazást adtak egy markáns politikai erőnek, amely kacskaringós pályát végigfutva ugyan, de 1989-től jelen volt, legtöbbször nem elhanyagolható, vagy éppen nagy súlyú pártként a magyar politikai közéletben.

E párt belső működési rendszere ismert volt mindenki előtt, s a hatalomban korábban eltöltött idő alapján a stílus, a könyörtelenség, az agreszivitás sem érhetett váratlanul senkit.

A vezető erő első embere nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a rendszerváltást. E fogalom kezdetben a megszokott antikommunista verbalitás elemének tűnt, de gyorsan kiderült, nem erről van szó.

Az 1989-90-es rendszerváltás Magyarországon sajátos politikai egyensúlyi helyzetet teremtett, ennek kialakulása sokszor vitatéma, de az tény, hogy az ország politikai kultúrája alkalmazkodott az ilyen-olyan kompromisszumok árán létrejött írott és íratlan szabályrendszerhez.

A Fidesz e szabályrendszer felülírását nevezi rendszerváltásnak. Az alapot ehhez - szerinte - a magyar választójogi rendszer alapján megszerzett kétharmados parlamenti többség adja.

A jelenlegi országgyűlési képviselők eskütétele óta a törvényhozásban minden csak játszadozás. A megszerzett politikai hatalom Jolly Jokere, a kétharmad mindent felülírhat, és birtoklóinak szándéka szerint mindent felül is kell írnia - hiszen mi másért adták volna kezükbe az emberek ezt a különleges kártyalapot. Az lenne a bűn, ha nem élnének e kivételes lehetőséggel. Mindazokat a gátakat el kell söpörni, amelyek útban állnak, akár csak kényelmetlenebbé teszik a "rendszerváltás" gyakorlati lépéseit. Napestig lehetne sorolni a példákat, de ugye mindenki emlékszik: ha egy törvényről kiderül, hogy alkotmányellenes, akkor két dolgot lehet tenni: megvonni az ezt kimondó illetékestől a kimondás jogát és úgy módosítani az alkotmányt, hogy megszűnjön az ellentmondás. (Esetleg mindkettőt.)

Ez a politikai stílus sokakat megdöbbentett. Korábban elképzelhetetlen kis politikai pitiánerségeket néztünk végig, ezek itt zajlottak a szemünk előtt. (Amikor a házelnök vár a köztársasági elnöknek címzett levél "postára adásával", hogy a küldeményt megérkezésekor már ő nyithassa ki álllamfőként - ugye emlékszünk...)

Eleinte még csak röhögtünk, milyen mókásak ezek a fiúk, jé, ezt is meg merik csinálni, meg ezt is...? Aztán kiderült, hogy nem is olyan vicces az egész. Világossá vált, hogy BÁRKIVEL és BÁRMI megtörténhet. Elveszett minden biztos pont, kapaszkodási felület. Nem tudhatja az ember, hogy a szeme előtt zajló folyamatok milyen irányba tartanak. És nem csak az állás, az egzisztencia féltéséről van szó. A jogbiztonságról, az amúgy sem egységességéről híres magyar társadalom atomjaira hullásáról, korosztályok, szakmai csoportok egymásra uszításáról - és persze a politikai bosszúról.

Merthogy az orbáni politika legbenső lényegéhez tartozik a bosszú. Aki csak egyszer, bármilyen módon keresztbe tett, nem gazsulált, vagy akár látszott rajta, hogy nem szívesen teszi - az most megnézheti magát.

Sok sérelem érte Orbán Viktort a rendszerváltás óta. Vádolták őt azzal, hogy szervezetecskéjével a rendszerváltó elit kis csicskása, aztán jött a damaszkuszi "társas utazás", amelynek következményeként azóta is kénytelen rendre lenyelni a gúnyos megjegyzéseket.

Dühös volt a saját választóira, amiért nem hoztak magukkal még egy embert, hatalomra kerülése után pedig személyes sértésnek érezte, hogy az ellenzék nem viselkedik konstruktívan (persze az ő mércéje szerint).

Döbbenten volt kénytelen tudomásul venni, hogy a nép nem értékelte az erőfeszítéseit, s megfosztotta hatalmától. "A nemzet nem lehet ellenzékben", mondta a választási vereség hírére, igazán europeer politikai mentalitást felmutatva...

A jelenlegi helyzethez vezető folyamat nagyon fontos eleme az Orbán Viktort ért személyes sérelmek egész sora. Hányszor fogadhatta meg magában, négy fal között, hogy ha egyszer lehetősége lesz rá, miként, mivel/kivel, milyen fájdalmat okozva (hogy valami élvezet is legyen) fog leszámolni.

Az idő 2010 nyarán elérkezett, most a végrehajtás zajlik.

Na. Hát körülbelül ilyen helyzetet kell kezelnie az Európai Uniónak, ahol nem hülyék ülnek (a múltkor ezt kerek-perec a szemébe is mondták miniszterelnökünknek, ne legyen már tévedésben).

Igen ám, csakhogy az EU ilyen problémával még nem találkozott, nincs felkészülve erre a dologra. A jogállamiság eszközeit felhasználó, azokkal visszaélő politikai önkény elképzelhetetlennek tűnt, ezért természetesen ilyesmire konkrétan alkalmazható megoldási változatokat hiába keresnek az eddigi "esetleírásokban". Egy-egy kirívóan EU-szabályokat sértő megoldást ki lehet emelni, fel lehet róni a magyar vezetőnek, de róla ez természetesen lepereg, hiszen az EU-s jogrendszer (erre való) felkészületlenségével is mesterien él vissza.

Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy az EU és a nyugati sajtó csak általánosságokat említ, hiányoznak az érvek, a konkrét kifogások, akkor ez csak a szokásos képmutatás. Pontosan tudja ő, hogy az EU mit ért "általános bírálaton", s azt is tudja, hogy nehezen tudnak ellene fellépni. Paradox módon azzal is visszaél, hogy Magyarország nem számottevő tényező: miközben rendszeresen világpolitikai súlyúnak tünteti fel saját szerepét, pontosan a kicsinység, a jelentéktelenség az, amire építi politikáját.

A kíváncsiság nem elég jó kifejezés annak érzékeltetésére, hogy mennyire várjuk, mit kezd ezzel az Európa szívében egyre gyűlő gennycsomóval az Unió. Talán még nem döntötték el és nyilván még nincs egységes megítélés sem azt illetően, hogy hagyni kell a gyereket, majd kinövi ezt, vagy csírájában szükséges elfojtani ezt az esetleg hamar félelmetessé váló folyamatot. Az majd csak a második lépés lesz, hogy tudnak-e tenni ellene valamit.

Nyilvánvaló, hogy Orbán ügyesen kerüli meg a jelenlegi korlátokat. Ha nem lehet megtenni ezt vagy azt a jegybank függetlensége miatt, mártírként visszalép és a kétharmad birtokában talál más, alkotmányos megoldást ugyanerre. Eléggé látható, hogy egy-egy konkrét kifogás nem befolyásolja a "rendszerváltás" végrehajtásában, arra pedig az EU fent említett készületlensége miatt nincs mód, hogy egy, a szemük láttára rohamléptekkel leépülő demokráciát képesek legyenek megmenteni.

Ráadásul a leginkább érintettek, a magyarok részéről sem látnak elemi erejű felháborodást, a bőrén mindenki csak késleltetve érzi, hogy itt van a "rendszerváltás", komoly politikai ellenzék nélküli szürke masszaként jelenünk meg a nyugati közvélemény szemében - mármint azok, akik az orbáni diktatúra már felnyílt szemű kárvallottjainak nevezhetjük magunkat.

Mit kezdjen egy ilyen országgal az Európai Unió?

Használja a jelenlegi szabályokat és vigye végig a bürokratikus eljárásokat? Kérdésekre kérjen választ, majd azokra újabb kérdések következzenek?

Vagy találjon ki más megoldást?

Esetleg "ő" is használjon övön aluli eszközöket, éljen a gazdasági térdre kényszerítés módszerével?

Valószínű, hogy a sorsunkról még nem döntöttek, egyelőre újabb és újabb próbát tesznek, hátha észhez tér a magyarok vezetője.

A helyzet pedig minden egyes nappal tovább romlik, mert a kialakult status quo elfogadása erősíti a diktátort - miként azt láthattuk a Brüsszelből fellélegezve hazautazó Orbán magabiztosságán, vagy a felelőtlen matolcsyádák hosszú csend utáni ismételt megerősödésén...