Nem tudom, más is felfigyelt-e erre, de mintha határozott hangnemváltás történt volna az elmúlt hetekben a kormányoldali megmondóemberek körében. A tónus durvábbá vált, a fogalmazás egyre kíméletlenebb, s a hátsó sorokból előléptek az eddig csendben meghúzódó (talán bizony sunnyogó?!) NER-funkcionáriusok, hogy egyre harsányabban bizonyítsák elkötelezettségüket.
Soha ilyen pimasz hangon nem beszéltek "szolgák" a parlamenti képviselőkkel. Mert hiszen ugye a "miniszterek" azért várakoznak a parlamenti ülésterem közepén hétfő délutánonként, hogy a nép által megválasztott képviselők számon kérjék ígéreteiket, munkájuk selejtességét és más effélét. Hát ilyen a demokrácia. De mi van nálunk? A vádlottból lesz vádló, államtitkárok egymással versengve sértegetik az őket kérdező honatyákat. Még itt is jól láthatóan eszkalálódott a helyzet, ma már nem csak a korábbi fenegyerekek anyázzák (képletesen) a politikai ellenfeleket, hanem az olyan dísz-civilizált államférfiúk is, mint például Fónagy János.

Ugyanez a tendencia figyelhető meg a média területén: a politológus-újságíró-filmrendező meghívottak megmondásai teljesen egysíkúvá váltak. Korábban még kialakult némi álvita, voltak árnyalatbeli különbségek, egy-egy vitázó időnként megemlített olyan aspektust is, aminek felhozatala legalább az objektív megközelítés látszatát keltette. Ennek vége. Egymás szavába vágva mondja mindenki a hivatalost, ráerősítve a másik (éppen belefojtott) mondanivalójára.

Összevissza 30-40 emberről van szó, a politikusokat is beleértve, pontosan összehasonlíthatjuk tehát megszólalásuk hangnemét a néhány hónappal ezelőttivel. Van változás, mégpedig szerintem egyértelmű. A sorokat összezárták, kilengés nem megengedett, még a látszata sem. Fontos, hogy mindenki érzékelje, a hatalom keményen kézben tartja a dolgokat, ezt pedig nem csak az intézkedésekkel lehet megmutatni, hanem a megszólalások keményítésével is. Hiába, az osztályharc egyértelműen fokozódik.

A szónokok ezzel a fenenagy határozottsággal egymást erősítik, a bugyutaságot, a hazugságot nagyobb átéléssel böffentik ki magukból átélt, hiteles meggyőződésként, mivel ugyanezt látják a többiektől. Nem számít, egyre kevésbé számít, hogy mennyire szánalmasan hiteltelen az egész. Díszletté válik minden, a szerepek ugyanazok, a megvalósítás frappánsságában, a hitelesség látszatában lehet egymással versenyezni. Érvek helyett ötleteket találnak ki, jópofasági munkaverseny folyik minden megszólalásnál.

Ha sok ideje lesz még az Orbán-kormánynak, megérjük, hogy a parlamenti megszólalások számszerűen meghatározott követelményrendszernek megfelelve hangzanak el: három kirohanás az elmúltnyolcév ellen, két koki Európának, (most már csak) egy az IMF-nek, végül egy benyalás a Jobbiknak. Az előírt gyakorlatok elhelyezése a beszédben szabadon megválasztható, a lényeg, hogy a végén a szám kijöjjön. A padsorokban helyet foglaló közönség tapssal, helyeslő bekiabálásokkal, a képernyő keretébe férve sűrű és értelmes arcú (hehe ez vicc volt) fejbólogatással fejezi ki támogatását. Amitől a szónok még felsőrendűbbnek érzi majd magát.

És hát persze, a vezér... Róla is mindig meg kell majd emlékezni, pontosan háromszor. Nevénél a hangsúlyt minden alkalommal felemelve, majd megvárva a hosszan tartó ütemes taps végét. Nincs szégyenérzet, nem törnek fel senkiben régi emlékek, a közösség tagjai csillogó szemmel nézik egymást, erősítve a bennük rejlő közös szellemet.

Azt hiszik, hogy ez vicc?