Most, hogy készen áll a nagy mű, elvileg csak hátra kellene dőlni és élvezni a jól végzett munka gyümölcsét. Hatalom bebetonozva, embereink mind a helyükön, gazdasági csatornák a megfelelő kacskaringók beiktatásával tökéletesen működnek. A közszolgálati média tenyérből eszik, a szélsőjobb vitorlájából a szél kifogva (hiszen részben az ő programjuk valósul meg), minden más ellenzéki erő próbálkozása szánalmas vagdalkozásnak tűnik - különösen a parlamenti ülésteremből nézve, ahol a "darab-darab" különbség azt a látszatot kelti, hogy a kormányerők ma is ugyanazt a támogatottságot élvezik, mint két évvel ezelőtt.
De jaj, közben az egész rendszer recseg-ropog. Nem jönnek a várt eredmények, egyre nehezebb kivenni valami pozitívumot a tényadatokból, hogy azt fel lehessen mutatni mint Európa-szerte egyedülálló, sikeres unortodox megoldást.

És lassan itt vannak a "végrehajtók". Két éve folyamatosan alkalmazott trükkök ütnek egyre-másra vissza, az innen-onnan elvett pénzeket (amikről eleve tudták, hogy csak ideiglenesen einstandolhatók) kamatostul kell visszafizetni. A haladék-stratégia nem jött be, a válság nem akar múlni, a gazdasági növekedés nem oldja meg az időhúzással jegelni szánt problémákat.

Európa adminisztrációja ugyan nehézkes, de az idő telik, lassan beérnek mindazok az eljárások, amelyeket hazánkkal szemben elindítottak még akkor, amikor Matolcsyék a markukba röhögtek a fenyegetésekre: hol lesz már a magyar gazdaság akkor, amikorra itt minket valós szankciók fenyegetnek. Nos, lehet még az időt húzni, lehet EU-ellenes hangulatot szítani, de az óra egyre hangosabban ketyeg, egyre több oldalról érkezik be az a számla, amiről tudtuk, hogy egyszer majd ki kell fizetni. Egymásután jönnek majd a hazánkat elmarasztaló nemzetközi bírósági ítéletek - magánszemélyek esetében éppúgy, mint az uniós megállapodás megsértése ügyében.

Még "be sem estek" a tárgyalásra az IMF és az EU szakemberei, máris halljuk a jajgatást: Ó, de nagyon nem lesz ám ez egyszerű. Hát persze, mitől lenne az? Ha Varga Mihály lennék, már az első találkozáskor lesülne az arcomról a bőr mindazért, amit a magyar kormány művelt IMF-ügyben tavaly ősz óta. Ne legyen kétségünk: a tárgyalóasztalnál is rendesen benyújtják majd a számlát. Nem indulatból, csak úgy simán, hűvösen, a magyar kormány elmúlt két éves bizonyítványának tükrében.

Gazdasági mutatóink tragikus mivoltát nem is a folyó mérlegadatok mutatják igazán, hanem az, ami már látszik: Orbán Viktor a túlélés kedvéért felélte a jövőt. Gondoskodott arról, hogy a növekedést megalapozó hitelezés ellehetetlenüljön, épeszű tőkés Magyarországra ne hozzon vállalkozást, kapcsolatait viszont lehetőleg számolja fel, mert a jogrendszer bizonytalansága még a kevésbé óvatosakat is erre kényszeríti.

A regnáló hatalom a számára oly fontos "határontúlimagyarok" ügyében hibát hibára halmozott, sikerült elérnie azt, ami két éve lehetetlennek tűnt: egyáltalán nem biztos, hogy szavazás esetén többséget kapna a Fidesz a kizárólag külhoni magyarok voksaiból.

Lejáratta magát a legmagasabb szintű magyar vezetés (Dr. Schmitt szánalmas vergődése, Kövér László hamvpolitikai fellépése a romániai választási kampányban), a megerősített kormányzati kommunikáció felelősei pedig úgy viselkednek, mint elefánt a porcelánboltban: akkor szólalnak meg, amikor nagyon nem kéne, hallgatnak viszont, amikor muszáj lenne nyilatkozni.

És hiába van minden felelős pozícióban a Fidesz embere, ők most szembesülnek azzal, hogy milyen keretek között várnak tőlük teljesítményt. Meg azzal, hogy a politikai hűség nem minden, érteni is kellene kicsit az adott területhez, mert a "dolgok" valahogy nem akarnak úgy működni, ahogy kellene. És persze az a rohadt ellenzék (bár ezer sebtől vérzik), mindent kiszúr, egyre kellemetlenebb kérdéseket tesz fel, egyre kínosabb akciókkal szerzi meg a közfigyelmet. Hiába működik kézi vezérléssel a közmédia, az emberek már nem onnan tájékozódnak, vért kell izzadni, hogy legalább valamennyire "átjöjjön" a kormányzati mondanivaló. (Ha meg átjön, gyorsan kiderül, hogy jobb lett volna, ha nem...)

A fideszes káderek közérzete egyre rosszabb lesz, fel-felbukkan bennük az egzisztenciális félelem. Jól tudják ők, hogy a kétharmad birtokában vezérük miként rúgta fel a politikai váltógazdálkodás írott és íratlan szabályait, kezdik érezni, hogy körülbelül mire számíthatnak 2014 után. Nem lennék meglepve, ha sokak fejében az is felvetődne: bizony itt olyan korábbi vezetői döntések kriminalizálása van folyamatosan napirenden, amelyekhez képest ők - felsőbb utasításra - sokkal súlyosabb intézkedéseket hoznak, nap mint nap.

Így állunk tehát 2012 nyarán, s ebben a helyzetben Orbán Viktor bejelenti, hogy lemerültek az akkumulátorai, nem a szándékán múlik, hogy elmegy-e pihenni, muszáj neki.

Mi lesz így? - kérdezem én.