Sok szomorúságot és még több vidámságot okozott a doktori-Daktari-sorozat az elmúlt hónapokban, különösen az utóbbi néhány napban. Most emeljünk kalapot azok előtt, akik reménységet adtak mindannyiunknak, talán mégsem kell elmenni ebből az országból.

A magyar sajtóról van szó. A médiáról, a sajtómunkásokról, színre, fajra, felekezetre és világnézetre való tekintet nélkül. Doktortalan Schmitt Pál levitézlett köztársasági elnök ügyében olyan teljesítményt nyújtott ez a kivéreztetett, tönkretett, szellemileg és szakmailag megnyomorított értelmiségi "kaszt", amire az utókor méltán fog büszkeséggel emlékezni!

Természetesen nem az amatőr, félprofi vagy profi bloggerekről beszélek, nem csak róluk - bár valószínűleg a "blogtörténészek" is mérföldkőként rögzítik majd ezeket a napokat.

A tömegkommunikáció minden területén csőstül tolultak elénk a példák, hogy így is lehet. Ilyen vehemenciával, ilyen elkötelezett igazságkereséssel, ilyen precizitással, ilyen mértéktartással (igen: mértéktartással), ilyen alázattal és ilyen szakmai hitelességgel. (Tiszteletlenség a "természetesen" főleg közszolgálati  kivételnek...)

A magyar sajtó a rendszerváltás óta vegetál. A politika bedarálta, a piac rágatlanul keresztbe lenyelte és kiokádta újra meg újra. A közönségigény is megváltozott, a bulvár háttérbe szorította az értelmes gondolatokat, s ma már a politika is a hiteltelen média kegyét keresi, mert tudja, azt olvassák sokan, annak van igazi hatása. A politikai-közéleti újságírás értéke folyamatosan zuhant, maguk a szerkesztőségek is átalakultak, jórészt a politika közvetlen befolyása alá kerültek - és nem csak a közszolgálat területén.

Régi-régi szakmai szabályok felejtődtek el, elvi megközelítéseknek lett annyi. Az ember már joggal hihette azt, hogy a leírt szónak, a kamera előtt elmondott mondatnak semmilyen hatása nincs, mert a hitelessége is nulla. A sajtó teljesen elvesztette azt a szerepet, amit közvetlenül a rendszerváltást megelőző időszakban és 1989-90-ben betöltött. Ne legyen félreértés: ez (többnyire) nem politikacsináló funkció volt, hanem a társadalomnak, a politikának becsületesen, kérlelhetetlenül, megvesztegethetetlenül tükröt mutató szerep.

És most jött ez a Schmitt-ügy. Korábban is megjelent egy-egy leleplező, oknyomozó riport, én e téren szakmailag sok szempontból nagyra becsülöm a sajnos napi politikai érdekeket (is) kiszolgáló Célpontot, de végig voltak műhelyek a "másik oldalon is", amelyek időnként megmutatták, hogy mi (lehet) a sajtó szerepe a mai világban.

De ami a kisdoktori ügyében történt, az katarzissal ér fel. Már maga a szándék is, az, hogy mindenki megértette, itt most nem babra megy a játék, az ország becsületéről van szó! A magyar sajtó felébredt Csipkerózsika-álmából, elővette legjobb hagyományait, hozzátette a korszerű netes világ megsemmisítő csapásokra képes eszközeit, és kiderült, hogy ezzel szemben védtelen a hatalom. A hazugság, a csúsztatás, a félrevezetés, a saját korábbi állásponttal szemben homlokegyenest ellentétes "aktuális" megnyilatkozás leleplezhető. Vizuálisan láthatóvá válik a sunnyogás, az önző politikai szándék, de még az ostobaság is.

Mai politikai vezetőink a szocializmusban szocializálódtak. Ez rányomja bélyegét a sajtóhoz való viszonyukra. Tudják ők, hogy a sajtó a demokráciákban szabad, értik ezt, szavakban nincs is kifogásuk, csak a konkrét napi gyakorlatban viselkednek megyei pártbizottsági titkárként. Ugyanolyan kényurak, mint az akkoriak, akik nem is nagyon értették, hogy mi a helyzet az országban, mert elsősorban hangulatjelentésekből tájékozódtak. (És most döbbenten szembesülnek azzal, hogy néha valódi kérdésekre kell válaszolniuk, ezért aztán inkább igyekeznek úgy intézni, hogy ne kerülhessenek ilyen kellemetlen helyzetbe...)

A magyar sajtó most visszaszerezte becsületét, a nyugati mércével is kiválóra értékelhető (igazi summa cum laude) teljesítmény konkrét, közvetlen eredményhez vezetett, s mintegy járulékos következményként talán észhez téríti a politika szereplőit (mindkét oldalon!), akik egész jól megszokták már az újságírókkal szembeni lekicsinylő, lekezelő hozzáállást.

És a magyar sajtó egyben azt is megmutatta, hogy van még remény.