Egyértelmű. Perspektivikusan: felvirágoztatni az országot, második államalapítóként bevonulni a magyar történelembe. Rövid távon: megmaradni cselekvőképes politikusnak, elkerülni, hogy a gazdasági, s most már politikai gőzhenger apróra lapítsa össze, kinyomva belőle nem csak a szuszt, hanem a nemes belső szerveket is.

Tanulságos megvizsgálni, hogy jutottunk el ide, (ezt meg is fogjuk tenni, most csak annyit jelzünk előre, hogy a kulcsszó: a "bosszú",) most azonban nézzük meg, mik a kilátások, miben bízhat Orbán Viktor.

Fontos lenne, hogy e művelet során függetlenítsük magunkat az Orbán-féle verbális kommunikációtól, hiszen maga a miniszterelnök úr üzente meg Amerikába: ne azt nézzék, amit mond, hanem azt, amit csinál. Ezt azonban nem tehetjük, mert amit mond, az része annak, amit csinál.

Kialakult egy helyzet, amelyben a miniszterelnök egyre gyakrabban kénytelen élni a hatalmi politizálás eszközeivel, mert naponta szembesül azzal, hogy az elmúlt másfél év parlamenti ámokfutása ellenére sem működik úgy "magától" a rendszer, ahogyan ezt elképzelte. Sőt. Egyre több a probléma, egyre sürgetőbbé válnak bizonyos döntések, egyre többfelé kell figyelni egyszerre. Saját "tálalása" szerint a rendszer ugyan már kialakult, de még "be kell üzemelni". Ha lesz rá idő.

Mára ugyanis el kellett végezni az "újratervezést" - nem a hivatalosan bejelentett államit, hanem az Orbán Viktor magánszemély sorsát, jövőjét érintő személyes természetűt.

A cél nem lehet más, mint a hatalomban maradás, mert ha az embert kiakolbólítják a miniszterelnöki székből, akkor elvész minden cselekvési lehetőség, rámehet az egészség, hiszen nem sok ember tűri rosszabbul a kudarcot, mint főhősünk. Arcvesztés? Rajtakapás hazugságon? Ezek nem számítanak a végső célhoz képest.

Semmi kétségünk ne legyen: Orbán Viktor minden kérést teljesíteni fog. Már jó ideje folyamatosan hátrál, nem győzi ismételgetni (ismételtetni saját viaszfiguráival), hogy Simor András addig lesz MNB-elnök, amíg a mandátuma szól; nem akarják ebben a ciklusban összevonni a jegybankot a pénzügyi felügyelettel, és egyáltalán: bármiről hajlandó tárgyalni, nincsenek előfeltételei. Nyilvánvaló, hogy amikkel eddig próbálkozott, azok zsákutcát jelentettek. Sőt. Valahogy ösztönösen rátapintott a lényegre, mi az, ami Brüsszel számára túllépi a határt, amit megengedhetetlennek tart, mert ragállyá válhat, alulról bomlaszthatja szét az egyébként is komoly gondokkal küszködő EU-t. És ez nem a kézcsók, ami Angela Merkelt hozza kínos helyzetbe rendszeresen (a szabadeurópás Kasza Lászlótól tudjuk, hogy ez a gesztus mindig kínos feszültséget okoz, körülbelül olyan, mintha Orbán nyereg alatt puhított hússal kínálná a legnagyobb EU-országok vezetőit.)

A világ meghatározó politikusai azt nézték, amit Orbán csinált, nem azt, amit mondott. És a kétharmados törvényhozási lehetőség ilyetén felhasználása nem nyerte el tetszésüket. Lehet ezen dühöngeni, lehet magyarellenességre, gazdasági érdekű spekulációra hivatkozni, de a tény attól még tény marad: a világ sorsának alakításába beleszólni képes politikusok valószínűleg már eldöntötték, hogy Orbánnal nem megy. Az izgalmas probléma az, hogy élére állítják-e a kérdést, kerek-perec meghatározva, hogy csak új, hiteles vezető által irányított kormánnyal hajlandóak szóba állni vagy meghatározó erőfölényükkel igyekeznek kikényszeríteni lépésről lépésre az általuk szükségesnek ítélt változtatásokat. A forgatókönyv tehát sokféle lehet, s egyáltalán nem mindegy, hogy melyik verzió valósul meg. (Bajnai Gordon hétfői függöny elé lépése biztató momentum, főleg, ha nem ő maga ébredt úgy reggel, hogy ma muszáj kilépnie a nyilvánosság elé javaslataival, hanem erre biztatást kapott másoktól, befolyásos köröktől is.)

Orbán a következőkben bízhat:

Az európai helyzet nem alkalmas arra, hogy egy tagállam - ráadásul a kontinens közepén - polgárháborús belső helyzetbe sodródjon, hogy egy államcsődöt követően éhséglázadás törjön ki. Ha pedig rugalmasságot mutat, visszavon ezt-azt (végső soron mindent, amit kérnek), akkor ezzel kihúzza a méregfogat. Talán. (Ha előbb vette volna fel ezt az álarcot akkor több esélye lett volna.)

A fenti verzió meglebegtetésével zsarolási pozícióban érezheti magát - erre utal Lázár János parádés szónoki fordulata arról, hogy az IMF-nek kell reszketnie, hogy visszafizetjük-e a tartozást, nem nekünk amiatt aggódni, hogy visszajönnek-e tárgyalni.

Szavazótábora még most is simán parlamentbe juttatná a Fideszt, agymosott emberek sokaságát láthatjuk a tévében, a neten, személyes környezetünkben, nem tudhatjuk, hányan vannak azok, akiknek semmit nem számítanak a tények, a vezér iránti szeretet, bizalom mindent elhomályosít.

Még mindig nem látni az alternatív politikai erőt, sőt, a csíráit sem.

Nem történik más, mint egy nagyszabású politikai pókerparti, amiben Orbán természetesen veszíteni fog. Hogy miért?

(folyt.)