Én úgy láttam, hogy megszeppentek egy kicsit a diákok. Mármint akik a teremben voltak. Mind Debrecenben, mind Budapesten.

Lehet, hogy először találták magukat szembe a nyers erővel, a kérlelhetetlen és befolyásolhatatlan primitív gonoszsággal. Az intoleranciával. A könyörtelenséggel.

Nem voltak felkészülve a "futballdrukkerek" látogatására, arra, hogy nem internetes fórumokon, hanem az ő pályájukon, fizikai közelségben, a katedra mellett mondják el nekik, mit is gondolnak az ő kis "buzeráns játszadozásaikról".

Egyáltalán nem örülök, de a hallgatók talán egy kicsit jobban megértenek minket, idősebbeket, akik ámulva néztük az ő tiszta (talán éppen a naivságtól tiszta) "forradalmukat". Mert mi már megkaptuk ezeket a szemtől szembe pofonokat. S megkapjuk naponta. Bizony, mi most már sokszor akaratlanul is mérlegelünk, beivódott ez a zsigereinkbe: mi éri meg és minek milyen következménye várható.

Rossz volt nézni, hogy senkinek nem ugrott be hirtelen, mit kell, mit lehet válaszolni egy ilyen artikulátlan hőzöngésre, amely csak látszatra tartalmaz érvet, valójában kétségbeejtő, a normális embert szinte megbénító erőfitogtatás. Nem is biztos, hogy lehet rá reagálni. Mert mondhatja a hallgató, hogy buzi a te öregapád - de azzal éppen az ellenfél játékát játssza. Visszavághat, hogy én a diplomámmal, meg a tudásommal, tehetségemmel nem a londoni McDonald's konyháján végzem, ami neked a csúcs lenne. Viszont a hazaküldött pénzemből költ majd a családom és tudod, az a sok megfizetett áfa teremti majd meg a te segélyed alapját, esetleg a börtönbeli állami ellátásodat, te faszfej. Ezek már érvek, de mindenki érezte, itt nem helyénvalók, ez nem igazi beszélgetés. A "futballdrukkerek" eljöttek az ellenfél pályájára, hogy jelezzék: ha végleg megelégelik a hőzöngést, beverik mindenki pofáját.

És az igazán ijesztő az, hogy mintha a regnáló hatalom hivatalos álláspontját hallottuk volna. És mintha éreztük volna, ahogy az a sok-sok ember összedörzsöli a tenyerét: jól megadták ezeknek a kis köcsögöknek.

Nem pusztán az értelmiséggel szembeni klasszikus kisebbségi érzés megnyilvánulását lehetett kiérezni a tévékben sokszor bemutatott "incidensekből". Ez a hatalom hangja volt. A békemeneté, a goj motorosoké, a 2006-os "békés tüntetőké". A Kossuth téri provokáló transzparens eltűrőinek, a törvényességgel, az alkotmányossággal, a parlamentáris demokrácia eszközrendszerével saját érdekei szerint játszadozó erőknek a hangja.

És húsz "futballdrukker" rendet fog tudni tenni mindaddig, amíg a diákok csak saját röghöz kötésük ellen tiltakoznak, amíg az egészségügyben dolgozókat nem háborítja fel, nem készteti aktív cselekvésre a bírák idő előtti nyugdíjazása, a rendvédelmi dolgozók együtt érző szimpátiával (csak) nézik a pedagógusok harcát egzisztenciájukért, s a jog tudorai is csak saját ügyükben lépnek fel, de nem emelték fel szavukat akkor, amikor elkezdődött a visszamenőleges törvényhozás.

Ha hétfőn a diákok, kedden a tanárok, szerdán az ápolók, csütörtökön a színházi kultúrát féltők, pénteken pedig  a szélsőjobb nyílt megjelenése ellen tiltakozók vonulnak az utcára.

A társadalmi szolidaritás egységes sodorba szerveződése söpörheti csak el ezt az állami szintre emelt mentalitást, stílust, a kegyetlen, eszközökben nem válogató hatalmat.

Ezen mindenkinek el kellene gondolkodnia.