.. az a nagy elefánt, az oroszlán barlangjába?


Nem volt kérdés, hogy este "minden körülmények között" ott leszünk az Operánál.

A rendőrség megalapozta a részvevők hangulatát, a Deák tér felől percenként 10-15 ember ütközött rendőrsorfalba az Andrássy útra befelé menet. - Körbe kell menni, csak a Nagymező utca felől lehet bemenni - hangzott a verdikt, s bár a rend őrei sajnálkozó arckifejezéssel adták mindenki tudtára, voltaképpen ők velünk lennének (ilyen később is volt, majd rátérek), de hát ez a parancs...

Nagy nehezen verekedte be magát az ember az aszfalt közepéig a Nagymező utcánál. Hátul is végeláthatatlan tömeg, s nem csak úgy lazán, hanem az emberek egymáshoz érnek, rajtuk keresztül átmenni csak úgy lehet, ha többen is rányomódnak a másikra és így nyitnak utat. Egy idősebb nő rosszul lesz, három rendőr vág utat neki a mentőautóhoz.

A beszédek nem rosszak, de nem elég gyújtó hatásúak. (Igaz, így is többen be akarnak menni már most az Operába.) Érezni a tömegen, hogy már nagyon tenne valamit. Sokan alig várják, hogy jelszavakat skandálhassanak, kiüvöltsék magukból a haragot. A bundában álló középkorú asszony, a sok fiatal és idős egyaránt fel van háborodva. Igen, ez a jó szó (valamelyik szónok is él vele, használja”: "Fel vagyunk háborodva!"

Aztán nyomatékosan kérik a szervezők, hogy a tömeg "békésen, nyugalomban" fejezze be a demonstrációt, az Oktogon felé hagyja el a rendezvény helyszínét.

Megindul a mozgás, de nem mindenki "elfelé" jön. Egyre nagyobb a tömeg a színpad mögött, arccal az Operaház és a rohamrendőrök sorfala felé.

Lehetünk vagy ezren. Néhány feszült percet okoz, amikor a nagy professzionalizmust sugárzó, jól felszerelt rendőr-elit pici topogó lépésekkel elkezdi visszafelé szorítani a tömeget. A személyes kontaktustól többen megijednek és menekülni kezdenek visszafelé. A jelenlévők szociális összetétele - az arcokból ítélve - ugyanolyan, mint a nagy egészé, legyen elég annyi, hogy nem huligánokról, randalírozó suhancokról van szó. Megkíséreltem egy poént, a harmadik sorból átkiabálva kérdeztem meg a főrendőrnek látszó személyt, hogy van-e még jegy mára, mert szeretnénk bemenni. Jó-jó, demagóg, de azért válaszolt, hogy nincs már...

Az Index tudósítása fikázza a verbális megnyilvánulás hatékonysági fokát, de ami engem illet, kifejezetten elégedetten láttam, hogy a rutintalan tüntetőkből álló többség időről időre elborult aggyal ordít, érezni a kohéziót, ahogy a kiordított indulat összehozza a jelenlévőket.

A következő egy órában ezeket skandálja a nép:

Hol a nyugdíj?

Bent vannak a tolvajok!

Táncolj Viki, búcsú-buli!

Utolsó vacsora!

Gyertek ki!

Gyáva-gyáva-gyáva!

Bóvli-bóvli-bóvli!

Aki Lázár, olyan is!

Viktor takarodj!

Elkúrtátok!

Tákolmány! Tákolmány!

Szégyeld magad!

Bulgária! Bulgária!

Lukasenko! Lukasenko!

Kim Dzsong Il! Kom Dzsong Il!

Viktátor! Viktátor!

Hazaárulók! Hazaárulók!

Demokráciát! Demokráciát!

Az élcsoport rosszul helyezkedett, a rendőrkordon Oktogon felőli részén. De a balettintézet előtt is végig rendőrök állnak, előttük az út teljes hosszában szintén emberek laza sorfala. Azért volt rossz a legnagyobb tömeg pozíciója, mert mint kiderül, az úri közönség a műsor végeztével nem a főbejáraton, hanem az Operaház nyugati oldalkijáratán távozik, majd villámgyorsan behúz a Révay utcába, úgy menekül elfelé. (A fenti skandálások közepette). Ezt a menekülést csak Dalszínház utcával szembeni kordonrész mögül látni jól. Gyorsan meg is nő a tömeg létszáma ezen a részen.

A Révay utca felé abszolvált ütemes séta elkerüli ugyan a viszonylag közeli találkozást a tüntetőkkel, de ez nem mindenkinek jelent menekülő útvonalat, hiszen van, akinek az Andrássy úton, a lezárt részen áll a kocsija. Így legalább a sarokig elhaladva tűrnie kell az egyre erősebb fújolást, a "Szégyelld magad!" skandálását.

Egy elegánsan öltözött, pimasz párból az asszony megáll és mobiltelefonjával videóra veszi a tüntetést. Jó 30 másodpercig villog a piros lámpa szembe velünk - sok feltartott középső ujjat nézhet majd vissza a hölgy. Amikor végzett, joviális, ősz hajú partnere széles mosollyal kaszálni kezd a tenyerével: röhögve integet nekünk. Nekimennék, de messze van és sok a rendőr, mellettem valaki azt mondja, lehet, hogy külföldi diplomata és csak a szolidaritását akarta kifejezni. Hát...

Csendesebb percekben párbeszéd alakul ki a rendőrkordon előttünk álló "láncszemeivel", akik itt nem kigyúrt és mindenféle védőfelszereléssel ellátott rohamosztagosok (ők a főerőkkel szemben tartják a frontot), hanem egyszerű mezei rendőrök, sima sárga mellényben. Előbb említett társaikhoz képest nagy különbség a ruházat mellett az is, hogy míg amazok rezzenéstelen, "robotarccal" állják végig a teljes műszakot, emezek szinte minden fejleményt lereagálnak. Mosolyoknak egy-egy szellemesebb bekiabáláson, sőt, néhányan válaszolgatnak is a kötélnél áthajolók kérdéseire. Tovább enyhül a légkör, amikor a tömeg skandálni kezd: "Rendőrnyugdíj! Rendőrnyugdíj!".

Előbb bizonytalan kis mosoly, majd széles vigyor szinte mindenkinél. Megjegyzem hangosan a velem szemben álló duci közegnek címezve: - Ne mosolyogj, nem lesz abból se semmi! "Tudom" - szól a válasz."

És akkor a nap kérdése.

Miként élte meg vajon Orbán Viktor miniszterelnök, hogy oldalkapun kellett besunnyognia az állami ünnepség helyszínére (egy szónok szerint a második világháború óta nem használt pincerendszeren keresztül, de ezt azért nem hiszem), s hogy a végén jó egy órát kellett ásítoznia a fogadáson csak azért, hogy ne kelljen abban a néhány másodpercre se hallania az elégedetlen, még mindig több száz fős tömeg fújolását. (Nem sikerült.)

Talán egyszer majd ezt is megtudjuk - remélhetőleg a börtönnaplóból.