A világvége megjósolhatatlan. Ha megjósolják, általában nem következik be.

Az ember viszont mindig azt hiszi, hogy ami van, az örök érvényű. Persze, nem is lehet úgy élni, hogy ma még döntök, intézkedem, telefonálok, kinevezek, felmentek, holnap pedig esetleg már a kutya sem foglalkozik velem és - képletesen - egy sötét veremben kell éreznem magam, ahol tehetetlenül ülök, elveszítve mindent, ami eddig betöltötte a napjaimat. A figyelmet, a mások szemében látható szimpátiát, a cselekvőképességet, a HATALMAT.

Ha ezzel a rémképpel kel fel az ember és így fekszik le, akkor megbénul, nem tud élni a lehetőséggel, ami megadatott neki. Pokolba hát a félelmekkel, örökké tart a világ!

Nem szabad belegondolni abba: mi van, ha...

Nem lesz világvége, még sose volt, amikor megjósolták.

Viszont az is igaz, hogy soha semmi sem tartott még örökké. Erről szól a történelem. Hm.

Így vagy úgy, de elromlik minden, ahogy az idő halad előre könyörtelenül. A legszilárdabb építmény is összemegy, megroggyan, porladni kezd, nem kell hozzá más, csak hogy a környezete megváltozzék.

És hát a közelgő katasztrófának vannak jelei. Még ott van az alázat a közvetlen beosztottak szemében, de mintha a megszokottnál gyorsabban kapnák el a tekintetüket. Egyre többet kell nem tetsző dolgokkal foglalkozni, folyamatosan, szinte észrevétlenül kínkeservessé válik az egész. Gyakoribb a mindent elborító rosszkedv, s nehezebb kijönni a gödörből, mint máskor. Mintha egyre többször kellene védekezni, mentegetőzni, tényleges vagy csak képzelt támadásokat leszerelni.

A sikerek is mások, mint régen. Mégse az igazi, ha az embernek magának kell saját magát meggyőznie: igen, ezt nagyon odatettem! Fárasztó is és magában hordja a kilátástalanságot.

Feladni viszont nemhogy nem szabad, de rosszabb: nem lehet. Pedig néha jó lenne.

Nincs kihez fordulni segítségért, baráti jó szóért, az ember olyan egyedül van, mint az ujjam. Egyedül viseli mindenért a felelősséget és cserébe mit kap: hát, hálát azt nem.

Nagy erő kell ehhez. Elhivatottság. Küldetéstudat. Önmagad feláldozása a közösségért. És cserébe mit kapsz? Esetleg néhány jó szót majd a történelemkönyvekben. Vagy rosszat. A halhatatlanság egy formáját. A családom és a jó barátaim biztos jövőjének tudatát. Nem sok, de nem is kevés.

Csak bírni kell idegekkel. "Csak egészség legyen."

Hálára tehát nem érdemes számítani. De hát nem is azért csinálja az ember. Hanem magáért. Az önbecsülésért. Hogy megmutassa: el tudom érni, hogy végre jó legyen nektek, ha beledöglötök is. És akkor majd végre mindenki megérti, ki is voltam én.