Tegnapi írásunkat ott hagytuk abba, hogy nagyszabású politikai pókerparti tanúi (sőt, sajnos elszenvedői) vagyunk, s e partiban  Orbán természetesen veszíteni fog.

Az EU-vezetők sokáig nem akartak hinni a fülüknek, szemüknek; ez a magyar nyikhaj, aki otthon pökhendin számol be Brüsszelben kiosztott kokikról és sallerekről, valóban istennek hiszi magát? Kínos, kellemetlen helyzetbe kerültek, mert nem szoktak hozzá ekkora bunkósághoz és a diplomácia nyelvén nehéz az orbáni gesztusokra reagálni. Maradt a hűvös távolságtartás, a csúcstalálkozó programjában szereplő "családi fotózásnál" a sor szélének kijelölése, legfeljebb egy-egy szóvivői szájból elküldött üzenet.

Aztán, ahogy a helyzet egyre komolyabbá vált, ahogy megpróbál"tunk" hülyét csinálni az uniós adminisztrációból (más jogszabályt bemutatva, mint ami aztán a törvényhozás elé került), Brüsszelben szembesültek a kétarcú és kétszínű magyar politizálással, tehát kicsit jobban megvizsgálták a korábban azért valóban felszínesen áttekintett magyar fejleményeket. És rájöhettek, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint amit feltételeztek. Szisztematikus, előre megfontolt diktatúraépítés lépéseit követhették visszafelé, egészen a kiindulásig.

Orbán Viktort saját műve fogja maga alá temetni, hiszen a rendszer, amit létrehozott, amit olyan büszkén hív hol rendszerváltásnak, hogy a nemzeti együttműködés rendszerének, maga a politikai vádirat. Tételesen felróható minden konkrét jogellenes, demokráciaszűkítő intézkedés, egyenként is, de főként összegészében. Rémisztő kép tárul azok elé, akikkel egy politikai tömbben vagyunk, s akiknek minden energiájukkal a kontinens jövőjét alapvetően befolyásoló problémákkal kell foglalkozniuk, de időnként kénytelenek odafigyelni egy pimasz kis bolhára, "ami" újra és újra rájuk ugrik és sallereket próbál bevinni nekik.

A magyar miniszterelnök nyíltan vállalta az úttörő szerepet, újra és újra büszkén mutat rá, hogy ebben is meg abban is elsőként léptünk, Brüsszel nem győz követni minket. Nos, a másik fél most várhatóan megmutatja: nem mindig jó elsőnek lenni, az úttörés néha azzal is jár, hogy az embernek beverik a pofáját.

Az EU-ban szokásjog alapján kialakult kényelmes egyensúlyi rendszert sokan bírálták eddig is. A szabályok megsértőinek sosem kellett igazi szankcióktól tartaniuk. Ha mégis, például olyan esetben, amikor bírósági határozat alapján nem két filléres napi(!) kötbért fizettetnek a szabályszegő országgal - no olyankor általában gyorsan helyreáll a törvényes rend. De leggyakrabban elmaradnak a következmények, noha papíron a szankciók sora szépen felépül egyre súlyosabb szintig, eljutva az EU-pénzek zárolásáig és a szavazati jog megvonásáig.

Részben a következetlenség, a következmények nélküliség vezetett az unió pénzügyi válságához és már régóta sokan várják, mikor jön el a példastatuálás. Magyarország ideális alany ehhez. Kicsike, valójában nem sok vizet zavar, abszolút rá van szorulva az unióra általában is, most meg különösen. Oktalanul, indokolatlanul és ésszerűtlenül szembemegy az uniós fő iránnyal, s amikor megkérdezik valamiről, rendszerint nehézségeket támaszt. Unión belüli szoros szövetségesei nincsenek, viszont időről időre kinézeget a közösségből, keresi az EU-n kívüli életlehetőségeket.

Mindez bőven elég ahhoz, hogy szép formás példa legyen ez az ország arra, amiből majd mások is tanulnak.

A végrehajtás technikai kérdés. Teljesen bizonyos, hogy a magyar hiteltárgyalások előkészítésével párhuzamosan, ugyanazzal a vehemenciával folyik munka a kötelességszegési eljárás "bekeményítésére". Hírlik, hogy az Európai Bíróságnál Magyarországot elmarasztaló döntések sora várható és ha nem szorulnánk kifejezetten anyagilag is az EU jóindulatára, ezek a konkrét tőrdöfések akár egyenként is halálosak lehetnének. De szorulunk.

Ráadásul a magyar kormány maga választotta azt az utat, hogy (immár több nyilatkozatból tudhatóan) szándékosan jogsértő megoldással nyer időt, politikai pozíciót, gazdasági mozgásteret. Tudatában kellett lennie azzal, ennek vége csak a méregpohár lehet. Mindent egy lapra feltenni és bukni - igazi dzsentri hagyomány. Így mulat egy magyar úr, mielőtt visszavonul vidéki farmjára, a falu focipályájának tőszomszédságába, hogy ott élje le hátralévő életét, közmegvetésben.

Nyugaton pedig száz év múlva sem fogják megérteni, mi történt itt tulajdonképpen és miért.